Vásárhelyi Mária kitette elém a stoptáblát. (NSZ. 007.05.08) Eddig is tudtam, hogy indulatain nehezen uralkodik, de tiszteltem, mert kiállt vállalt elvei mellett, akkor is, amikor lehetett volna veszteni valója. Ahogyan május elseje ürügyén az 1957-1989-es éveket „értékelte”, az indulatok és a gyűlölet robbanása. Meg kellett álljak magam elhelyezésére ebben az érzelmi kitörésben és alaposan újra gondolni: valóban hogyan volt, azután merre, és hogyan tovább! Nem a baloldaliságomat kell újra gondolni. Az kialakult már ifjúkoromban, és ha nehéz is volt ellenállni, a sokszor csupán fecsegő „elméleti irodalmak” ide-oda csábításének, elfogadni vagy elutasítani, de végül is sikerült. Legalább is úgy ítélem meg. El tudtam utasítani a marxista irodalomból a létező szocializmust igazolni kívánó okoskodást, és el tudtam vállalni, legalábbis vitatni voltam képes a polgári közgazdászok tudományos Marx (és nem a „marxizmus”) bírálatát. Persze a magam észjárása szerint, a tévedések kockázatával. Ugyanakkor nem utasítottam el a (miként a funkcionáriusok, karriertudósok hivatalból, magabiztos gőggel azt megtették) a polgári lételméletek, számomra érthető és elfogadható filozófiák tapasztalataimmal egyeztethető világát sem.

Tudom, félproletár származásom és neveltetésem mély nyomokat barázdált gondolkodásomba. Többször nehezen, tele kétségekkel tudtam csak átlépni felettük. Volt, amikor nem tudtam, amikor kellett volna csak megkésve, későn. De megéltem és megtapasztaltam a Horthy rendszerből is annyi évet, hogy tovább lássak házunk kerítésénél. Részesültem a megkülönböztetésekben, megtapasztaltam az osztály hovatartozásom szabta korlátokat. Hallgatnom kellett évszámra a hivatalos ünnepek (és azokon kívül is) „hangzatos” szónoklatait a szent hazáról, és senki más népekhez nem mérhető kiválóságainkról. És láttam a cselédsor nyomorát a falu szélein és a majorságokban.

Munkáséveim többségét abban a korban éltem, amiről Vásárhelyi Mária írt most, és már ezt megelőzően is haraggal, megvetéssel. Volt szerencsém a rendszert megismerni, belűről, felűről, talán még közelebbről is, mint néki. Vitáim, magatartásom levét nem egyszer megittam. Sokszor nem találtam a helyem, és amikor találtam mindig közbejött valami megkeserítő. Megismertem jó néhány a pökhendi, beképzelt, nagyképű funkcionáriust, akik egymást támogatva nyomultak feljebb és feljebb. A legszörnyűbbek a „bölcsességeket” kijelentők voltak. A kioktatók! Szolgáltam a kezük alatt, és olykor, olykor nem tudtam hallgatni. Megismertem közelebbről a dzsentrit utánzó megyei urakat.

Mégis szolgáltam? Igen! Mert bíztam abban, hogy előbb vagy inkább utóbb, de ki lehet szorítani őket a hatalomból. Soha, még csak nem is gondoltam, hogy az a szocializmus vagy kommunizmus! És mindig is tudtam, hogy Kádár kényszerhelyzetet vállalat. Vállalhatta volna más is, aki szívesen beilleszkedett volna a „béketáborba”, úgy, amint azt Moszkvából diktálták. Moldova felületes Kádár életrajzféléje nem indított meg. De fejcsóválva olvastam Moldova bírálóit is. Huszár Tibor gondos anyaggyűjtése, tudósra valló munka, de Őt idézve, ráhivatkozva sokan elfelejtik, hogy a levéltári dokumentumok többnyire kötelező penzumok szüleményei. Csak azok mögött lehetett bár mit is tenni, ami a nyomást enyhíthette, de nem szüntethette meg. Arról most nem kívánok szólni, hogy 56 után a kivégzések, a megtorlásra hol születtek meg a „kötelező” döntések. (Hozzá téve, hogy a lincselők méltó elítélését jogosnak tartottam és tartom.) Nem kellet volna Kádárnak vállalnia? Tisztességesebb lett volna? Személyét tekintve és eltekintve a jövő alakulásának felelősségétől: igen. Lehetséges. Vállalta volna nagyon szívesen más! És ez volt a tét. 1990-ben fül és szemtanúja voltam egy beszélgetésnek, ahol a néhai jelöltek, lehetséges vezetők közül egy azt mondta 89-re is (még!) hogy lövetni kellett volna. 1989-ben egy hordószónok megkérdezte: tessék mondani, végül is proletárdiktatúra van vagy nem?! Ha pedig az van, akkor meg kell védeni! Szerencsétlen, azt sem tudta mi az, hogy proletárdiktatúra, sem azt, hogy nem is volt az. Azt pedig elfelejtette, hogy a sztálini diktatúra (és követőinek diktatúrája) nemzetközi közmegegyezéssel működik kishazánkban, amiből nem lehetett mindaddig kiugrani, amíg a nagyhatalmi politika úgy nem alakult, ahogy. Lehet moralizálni, ítélkezni…