holnap

 

Olvasom a Népszabadság 2007-05-15-i számában a belső ombudsmanok összefoglalóját a az újságról. Jó intézménynek tűnik ez a belső ombudsman. Az írás bevezető soraiból azonban úgy tűnik, megteszik ezt az olvasok – is. „Bevalljuk, arra is számítottunk, hogy a kedvelt lapjukat immár rendszeresen bántalmazó írásainkon felhorgadt, sértődött olvasóktól komoly szemrehányást kapunk majd.” Nem kaptak, mert az olvasók egyetértettek velük, sőt még többet is értettek náluknál. Nem mindenki írja meg a véleményét, de a baráti, kollegákkal történő beszélgetések során, még „súlyosabb” kritikák, vagy ha úgy tetszik kifogások is elhangzanak.

Igaz: az NSZ még mindig a legszakmaiabban szerkesztett napilap. Többségében kiváló újságírói, tudósítói vannak A nemzetközi és a gazdasági életről, történésekről szóló tudósításai, elemzései helytállóak. Túl mindezen, az arculatában – szellemiségében, társadalmi- politikai ítéletalkotásaiban, szerkesztési koncepciójában, ha úgy tetszik filozófiájában, azonban mind inkább az úgynevezett kávéházi okoskodás kezd jellemzővé válni. Terjengős, semmit mondó társadalompolitikai írások. Se ide, se oda pelyhűt kesergések. Nyegle jópofáskodás. „De elképzelhetetlen színvonalas publicisztikai rovat az ellentétes vélemények közlése nélkül.” Igaz! De sajnos gyakori a válasz nélkül hagyott, vagy kétes értékű válasszal közölt írás.

Ha nem alakít ki a lap markáns belpolitikai arculatot, ha egyértelműen egy félreértelmezett liberálisnak hitt filozófia mentén kíván haladni, privát ügye. Ebben a tulajdonos dönt, a végrehajtás kötelező. A lap olvasása, viszont nem. Jobbat ugyan (mostanság) nem talál a tisztelt borzongó olvasó, de hát istenem „nem lehet minden tökéletes!”  

 

Vásárhelyi Mária kitette elém a stoptáblát. (NSZ. 007.05.08) Eddig is tudtam, hogy indulatain nehezen uralkodik, de tiszteltem, mert kiállt vállalt elvei mellett, akkor is, amikor lehetett volna veszteni valója. Ahogyan május elseje ürügyén az 1957-1989-es éveket „értékelte”, az indulatok és a gyűlölet robbanása. Meg kellett álljak magam elhelyezésére ebben az érzelmi kitörésben és alaposan újra gondolni: valóban hogyan volt, azután merre, és hogyan tovább! Nem a baloldaliságomat kell újra gondolni. Az kialakult már ifjúkoromban, és ha nehéz is volt ellenállni, a sokszor csupán fecsegő „elméleti irodalmak” ide-oda csábításének, elfogadni vagy elutasítani, de végül is sikerült. Legalább is úgy ítélem meg. El tudtam utasítani a marxista irodalomból a létező szocializmust igazolni kívánó okoskodást, és el tudtam vállalni, legalábbis vitatni voltam képes a polgári közgazdászok tudományos Marx (és nem a „marxizmus”) bírálatát. Persze a magam észjárása szerint, a tévedések kockázatával. Ugyanakkor nem utasítottam el a (miként a funkcionáriusok, karriertudósok hivatalból, magabiztos gőggel azt megtették) a polgári lételméletek, számomra érthető és elfogadható filozófiák tapasztalataimmal egyeztethető világát sem.

Tudom, félproletár származásom és neveltetésem mély nyomokat barázdált gondolkodásomba. Többször nehezen, tele kétségekkel tudtam csak átlépni felettük. Volt, amikor nem tudtam, amikor kellett volna csak megkésve, későn. De megéltem és megtapasztaltam a Horthy rendszerből is annyi évet, hogy tovább lássak házunk kerítésénél. Részesültem a megkülönböztetésekben, megtapasztaltam az osztály hovatartozásom szabta korlátokat. Hallgatnom kellett évszámra a hivatalos ünnepek (és azokon kívül is) „hangzatos” szónoklatait a szent hazáról, és senki más népekhez nem mérhető kiválóságainkról. És láttam a cselédsor nyomorát a falu szélein és a majorságokban.

Munkáséveim többségét abban a korban éltem, amiről Vásárhelyi Mária írt most, és már ezt megelőzően is haraggal, megvetéssel. Volt szerencsém a rendszert megismerni, belűről, felűről, talán még közelebbről is, mint néki. Vitáim, magatartásom levét nem egyszer megittam. Sokszor nem találtam a helyem, és amikor találtam mindig közbejött valami megkeserítő. Megismertem jó néhány a pökhendi, beképzelt, nagyképű funkcionáriust, akik egymást támogatva nyomultak feljebb és feljebb. A legszörnyűbbek a „bölcsességeket” kijelentők voltak. A kioktatók! Szolgáltam a kezük alatt, és olykor, olykor nem tudtam hallgatni. Megismertem közelebbről a dzsentrit utánzó megyei urakat.

Mégis szolgáltam? Igen! Mert bíztam abban, hogy előbb vagy inkább utóbb, de ki lehet szorítani őket a hatalomból. Soha, még csak nem is gondoltam, hogy az a szocializmus vagy kommunizmus! És mindig is tudtam, hogy Kádár kényszerhelyzetet vállalat. Vállalhatta volna más is, aki szívesen beilleszkedett volna a „béketáborba”, úgy, amint azt Moszkvából diktálták. Moldova felületes Kádár életrajzféléje nem indított meg. De fejcsóválva olvastam Moldova bírálóit is. Huszár Tibor gondos anyaggyűjtése, tudósra valló munka, de Őt idézve, ráhivatkozva sokan elfelejtik, hogy a levéltári dokumentumok többnyire kötelező penzumok szüleményei. Csak azok mögött lehetett bár mit is tenni, ami a nyomást enyhíthette, de nem szüntethette meg. Arról most nem kívánok szólni, hogy 56 után a kivégzések, a megtorlásra hol születtek meg a „kötelező” döntések. (Hozzá téve, hogy a lincselők méltó elítélését jogosnak tartottam és tartom.) Nem kellet volna Kádárnak vállalnia? Tisztességesebb lett volna? Személyét tekintve és eltekintve a jövő alakulásának felelősségétől: igen. Lehetséges. Vállalta volna nagyon szívesen más! És ez volt a tét. 1990-ben fül és szemtanúja voltam egy beszélgetésnek, ahol a néhai jelöltek, lehetséges vezetők közül egy azt mondta 89-re is (még!) hogy lövetni kellett volna. 1989-ben egy hordószónok megkérdezte: tessék mondani, végül is proletárdiktatúra van vagy nem?! Ha pedig az van, akkor meg kell védeni! Szerencsétlen, azt sem tudta mi az, hogy proletárdiktatúra, sem azt, hogy nem is volt az. Azt pedig elfelejtette, hogy a sztálini diktatúra (és követőinek diktatúrája) nemzetközi közmegegyezéssel működik kishazánkban, amiből nem lehetett mindaddig kiugrani, amíg a nagyhatalmi politika úgy nem alakult, ahogy. Lehet moralizálni, ítélkezni…

  

Szilágyi Ákos (NSZ 2007.05.05) a Módok módosítása írásban, hogy a szükséges reformok csak akkor vezethetnek eredményre,ha azokat alulról kezdeményezik. „A jelenlegi reformkurzus programjának radikalitása folytán alapvetően érinti a módokat, csak éppen úgy, mintha háborút indított volna ellenük, amit szükségképp el fog veszteni, mert a módok felűről, kívülről, kényszerrel, diktatúrákkal nem változtathatók meg.”

Hogy el fog veszni, vagy sem, azt nem tudom. De, hogy nem szükségképpen az, bizonyos. Ugyan is az nem bizonyítja a szükségszerűséget, hogy a módok  felűről nem változtathatók meg. Lehet, hogy Szilágy Ákos, mint fogalom a módot a népcsoport, közhasználatú nevén a nemzeti kultúrát érti. Az írás tartalma, számomra erre utal. Ha így van, és csak ha így van, az írás további fejtegetéseivel összefüggésben, nem világos, hogy a következő állítás: „… bármilyen értelmes reformpolitikának az évszázadok alatt megszilárdult és működő társadalmi módok – a kelet-európai magyar mód – módosítására kell irányulnia. A reformok igazi tárgya: a módok módosítása.”

Vagyis az én olvasatomban: a népcsoport, a nemzeti kultúra tartalmát, az abban megformálódott személyiségi és társadalmi attitűdöket kell megreformálni, oly módon és tartalmi követelményekkel, amelyek alkalmassá teszik az egyes személyeket (azok meghatározó többségét) a népcsoportot, az adott nemzet (pontosabban ország) polgárait a „szükséges reformok” megvalósítására. A kérdés: ez a feltétel, követelmény, kívánalom miként valósul meg. Figyelembe véve, hogy a kultúra alapvető összetevői: a dolgok, emberek, hiedelmek (jelen esetben Csányi Vilmos rövidített megfogalmazását alkalmazva, ami persze a téma bővebb kifejtésével értelmezhető csak). Innen már messzire vezet az „út”, de kiemelhető néhány alapkérdés: a környezet, a tapasztalatok (a történeti múlt, amire Szilágy is utal), és a nevelés. Ezeknek nem elhanyagolható „alulról” meghatározott, megalkotott összetevői vannak, de a modern társadalmakban (a városállamok kialakulása óta) spontán és irányított együttműködések következtében (hiedelmek és kényszerek stb.) alakultak, formálódtak. Mindig is primer szerepe volt a hagyományok mellett és/vagy azokra épülve, adott esetben azokat tagadva és elvetve (mint pl. Szt. István államalapítása) volt a hatalmi viszonyoknak, a kultúra valamennyi összetevője közötti súlypont eltolódásoknak (tudományok, létmegtartási kényszerek stb.), illetve azok felismerésének, és kikényszerítésének.

Magyarországot tekintve, a „reformkor” (amit Szilágyi Ákos a kétszáz évesnek) meghatározó volt az ország (a nemzet) jövőjének alakulását tekintve. (Csak úgy, mint a felvilágosulás kora egész Európára vonatkozóan). A magyarság „reformja” azonban törzsi kialakulása óta (sőt azt megelőzően) tart, viszonylag rövid történelmi időszakban (jól nyomon követhetően 4000 éve), de (!) váltakozva két kontinens területén, számos népcsoporttal együttélésben, keveredve. Azok kultúrájából sok mindent megőrizve és sok mindent kényszerűen is befogadva.

Nem régiben azt írtam egy helyütt, hogy nem szeretek blogot olvasni. Most aztán magyarázkodhatnék, de nem teszem, írom. Arra szánom, hogy megírom a véleményem arról, amit olvasok. Egyik másik napilap (nem szakmaiakról van szó. Ott megvan a helyem) olykor-olykor közölte egy-egy "levelem", de egyre gyakoribb az elutasítás. Pl. egyik szerkesztő nem vállalta (vagy nem kívánta?), a vitát; a másik azt írta "nincs benne annyi új, hogy beleférne a lapba". Megköszönöm neki, mert azóta, azt is nézem, vajon mi, miért férhetett bele a lapba. Talán jó lesz valamire.

 

05.04.

Előre bocsátom: híve vagyok a megfontoltan kiépített több biztosítós megoldásnak.

Olvasom Bauer Tamás írását a tegnapi NSZ-ben Ki kit győz meg? (Talán: Ki, kit győz meg?) Bauer Tamás EGY név, akit közölni kell. Biztosan igaza van, mert azt írja: "A közgazdász tudja..."; "A közgazdász jól tudja..." Na jó. "... a bürokratikus elosztás köztudottan alkalmatlannak bizonyult. Minden jel arra mutat, hogy a modern, bonyolult és költséges egészségügyben sem vált be. Ez vezeti a közgazdászt arra a következtetésre, hogy az egészségügyben is érdemes a piaci megoldást keresni." Csodálatos! Ha a közgazdászra, mint a közgazdaságtudomány elméleti és/vagy gyakorlati művelőire gondolunk, mit jelent a jelen esetben a bürokratikus elosztás? Ha van ilyen, vajon azért nem vált be, mert az egészségügy modern, bonyolult és költséges? Egy bekezdéssel feljebb megelőlegezi a szerző az indoklást: "A közgazdász a bemutatott problémákat arra vezeti vissza, hogy a tervgazdaságból ismert bürokratikus erőforrás-elosztás módszereit alkalmazzák olyan szférában, ahol a sokféle teljesítmény eléréséhez hatalmas összegű, bonyolult összetételű erőforrásokat (magas képzettségű munkát, sokféle eszközt, anyagot) használnak fel." (Kiemelés, SZ:J:) Ez az a megkülönböztető tartalom, ami az egészségügyet megkülönbözteti más "szféráktól" a verseny alkalmazhatóság megítélésében? A befejezés még ennél is csodálatosabb: "Akik az egészségügy állami finanszírozásának fenntartása mellett érvelnek, azoknak vagy azt kellene bebizonyítaniuk, hogy ilyen keretek között is megszüntethetők az elterjedt visszaélések, a pazarlás, a korrupció, vagy pedig ki kellene mondaniuk, hogy mindezekkel a jövőben is együtt kívánnak élni." Mégis: az ilyen keretek és a megszüntetendők valóban egymás kauzális összefüggései, feltételei? Az összetett mondat második része cinizmusával nem kívánok foglalkozni.

 

Ma sem volt (még) eső. Ez a nagyobbik baj!